Bogyósgyümölcsűek ökológiai igénye, talaj- és tápanyagszükséglete

M. Deák Szilvia
deaksz kukac freemail.hu

2004. január 24.

1. Bevezetés

A bogyósgyümölcsűek elnevezés nem a botanikai értelemben értendő. A legtöbb bogyósgyümölcsünk termése nem bogyó, hanem pl. álbogyó (ld. ribiszkék, köszméték), de aszmagtermése van a szamócának (meghúsosodott vacok), a málna és a szeder termése csonthéjas: a termések csoportosan ülnek a meghúsosodott vacokkúpon és csonthéjas termése van a bodzának is. A bogyósgyümölcsök közül az áfonyának van valódi bogyótermése. Bogyósgyümölcseink mindegyike igényli a humuszban gazdag, közepesen kötött talajokat, és a csapadékos klímát.

A különböző fajoknak jellegzetes termőkörzetei vannak, amelyek az évtizedek során alakultak ki. Ilyen jellegzetes termőkörzetei például a málnának a Nógrádi, a köszmétének a Debreceni, a ribiszkének a Somogyi termőtáj.

2. Áttekintés

2.1 Köszméte

A köszméte fajok a mérsékelten hideg égöv lombos erdeiben, leginkább a tölgy- és bükkerdők határán vadon is előfordulnak. Az Alpokban 850 m tengerszint feletti magasságig, a Skandináv-félszigeten a 63. szélességi fokig megtalálhatóak, bár itt már nem tudják terméseiket beérlelni. Afrikában az Atlasz hegységben, Ázsiában a Kaukázusban és Észak-Kínában, az amerikai kontinensen az Andok hegyvonulatain is előfordulnak fajai vadon is. A nagy területen való elterjedés nagy formagazdagsággal párosul. Mindenütt a párásabb, hűvösebb helyeken található. (Harmat, 1987.) Földrajzi elhelyezkedéséből következően a köszméte hidegtűrése rendkívül jó, a mélynyugalmi állapotban a -50 ^oC fokot is elviseli. Virágzáskor -3- -5 fokot is elvisel, ha a növények megfelelő kondícióban vannak. A meleg területeken lombja, sőt a gyümölcs is megperzselődhet. A törzses fácskák (oltványok) könnyebben átvészelik a magas hőmérsékletet, mert a lombfelület nem közvetlenül az erősen felmelegedett talaj fölött van, hanem 80-100 cm-rel magasabban (1. ábra). Magyarországon a tenyészidőszak hossza ~200 nap, de északabbi területeken, ahol rövidebb a tenyészidőszak, 123 nap is elegendőnek bizonyult (Harmat, 1987.). A talajra nem különösen érzékeny, de legjobban a középkötött, vagy lazább, levegős, jó vízgazdálkodású talajokon termeszthető, a humusztartalom ne legyen 1 % alatt. Az optimális pH igénye 5,0-6,0 között van, de a gyengén meszes talajokon is jól fejlődik.

1. ábra A hőmérséklet alakulása köszméteültetvényben (Szász G. nyomán)

1. Kép Törzses köszméte bokor (Piros ízletes)

2.2 Szamóca

A szamóca igazi kozmopolita. A világ szinte minden részén megtalálható, kivéve a trópusokat. Európában Finnországtól egészen Spanyolország és Olaszország déli részéig termesztik. A közös ezekben a területekben a gyengén savas-semleges (5-7) pH-jú, legtöbbször vályog talaj. A különböző országok éghajlati adottságai jelentősen eltérnek egymástól, tehát az adott ország termesztett fajtái is lényegesen különböznek. Például egy olasz, vagy kaliforniai nemesítésű fajtánál nem követelmény a fagy-, illetve télállóság, ellentétben egy finn, lengyel, vagy magyar fajtával. Dél- Törökország Földközi tengeri partvidékén (Anamur völgy) banánültetvények mellett vannak szamóca földek (Camarosa, Sweet Charlie, Chandler), ahol évente körülbelül 40.000 tonna szamócát termesztenek (Kaska, 1993.). Egy dániai kísérletben 13, Európa más országaiban gyakori fajtát vizsgáltak. A kísérlet eredménye szerint a fajták másként viselkedtek, mint pl. egy franciaországi termőhelyen. Az Elsanta fajta mutatós bogyói teljesen íztelenek voltak, a Thurigán nagyon kevés termés képződött, a Symphony nagyon kevés indát hozott, stb (Daugaard, 1999.). Mohácsi (at al. 1965.) szerint a szamócatermesztésre legalkalmasabb talajok: az elsőrendű fekete gyeptalaj, ha a talajvíz szintje nem túl magas; a nem túl száraz humuszos agyagtalaj; a középkötött mérsékelten nyirkos középkötött, humuszban gazdag vályogtalaj, de jól fejlődik laza homoktalajon is, ha az jó táperőben van és a vízellátás megfelelő. A szamóca gyökérzete a felszínhez közel helyezkedik el, ezért a talaj felső rétegének kiszáradására fokozottan érzékeny. A túlságosan nehéz, kötött, hideg, nyirkos, savanyú láptalajok esetén tavasszal a vegetáció nehezen indul, később érik a gyümölcs, a tápanyagfelvétel is zavart szenvedhet, sőt a növény fokozottan érzékeny a gyökérbetegségekre is. A szamóca tápanyagigényére vonatkozóan a különböző szakirodalmak nem egységesek (1. táblázat)

2. Kép Szamócatermesztés az Anamur völgyben (Törökország)

1. táblázat Szamóca tápanyagellátása különböző szerzők szerint

*1000 kg-nyi szervestrágya mennyiségnél levonandó műtrágya hatóanyag

- nincs ajánlás

2.3 Málna

A málna a viszonylag hűvös, csapadékos éghajlatú területeken kialakult erdei növénytársulások tagja, Eurázsia és Észak-Amerika mérsékelt égövi vidékein egyaránt elterjedt cirkumpoláris faj (Kollányi, 1990.). Legnagyobb elterjedési területei Nyugat-Európa lomblevelű erdeinek nedvesebb, csapadékosabb, óceáni klímájú területein találhatóak. A málna az elegyes és tűlevelű erdők zónájában, Észak-Amerika és a volt Szovjetunió északi kontinentális területein is megél. Az innen származó fajok kiváló nemesítési alapanyagot adnak a hidegtűrés tulajdonság bevitelére a fajtákba, mert ezeken a területeken a -40 ^oC is gyakran előfordul. A világ különböző területein előállított fajták hidegtűrése jelentős különbséget mutat, ezeknek általában a hidegigényük is kisebb, mint például a Tulameen, Glen Moy, Rumiloba, Rubacca stb. fajták esetében, ezért ezek a fajták alkalmasak üvegházi-, v. időzített termesztésre (Daubeny – Kempler, 2003.) A málna hőigénye alacsony, már 5 ^oC-on megindul a rügyek fejlődése. A sarjak hosszúsága attól függ, hogy a sarjnövekedés időszakában a hőmérséklet mennyire tartósan van 10 ^oC fölött. A málna nagy vízigényű növény, gyökereinek nagy része a tő közelében 0-20 cm-en, a tövektől távolabb 10-30 cm mélyen helyezkednek, ezért különösen fontos a talaj felső rétegének megfelelő víztartalma. A tenger közeli területek csapadékellátottsága lényegesen kiegyenlítettebb és több is (880-1200 mm), mint hazánk kontinentális éghajlatán, ezért ezeken a területeken magasabb termésátlagokat lehet elérni a málnatermesztésben. Ezzel szemben a több napfény ugyan kisebb bogyókat és termésátlagokat eredményez, de jobb ízeket, szilárdabb húsállományt és jobb szállíthatóságot tesz lehetővé. A növény legnagyobb vízigénye a nyári hónapokban van, tekintve, hogy mind a gyümölcsérleléshez, mind a sarjnövekedéshez sok vízre van szüksége és a párolgás is a nyári hónapokban a legmagasabb. A málna a gyengén savanyú (6,0-7,0 pH) erdei talajokon fejlődik a legjobban. A talaj kötöttségével szemben nem igényes, amennyiben a szükséges víz- és tápanyagmennyiséget biztosítani tudjuk számára. A túl nedves, levegőtlen, illetve kavicsos, rossz víztartó képességű talajok nem alkalmasak a termesztésére (Mohácsy at al. 1965.). A málna tápanyagigényes növény, különösen a nitrogén és kálium tartalomra kell odafigyelni. A mikroelemek közül a vas és a mangán hiányra érzékeny (Dermott, 1954.). Meszes talajokon a vas-, mangán- és bórvegyületek kicsapódnak, nehezen felvehetővé válnak és hiányuk következtében a növényen levélsárgulás és vesszőpusztulás jelentkezik. A 10 %-nál magasabb CaCO₃ tartalmú talajokon a málna nem termeszthető gazdaságosan. A klórra kifejezetten érzékeny, ezért a kálium-klorid műtrágya használata nem célszerű. A sarjak megjelenésétől kezdve azok kifejlődéséig folyamatosan növekszik a növény tápanyagigénye (2. ábra).

2. ábra A málna tápanyagkivonása a talajból

3. Kép Málnatermesztés az Aurland-fjord partján (Norvégia)

2.4 Szeder

A Magyarországon termesztett fajták közül a tüskével borított termővesszejűek jól alkalmazkodtak a kontinentális éghajlathoz, jól tűrik a téli alacsony hőmérsékletet, szemben a tüskétlen fajtákkal, amelyek lényegesen fagyérzékenyebbek (Papp – Porpáczy, 1999. b.). Tekintettel a hosszú vegetációs periódusra a késő őszi fagyok is károsíthatják a növényt, ezért fagyzugos területekre nem célszerű telepíteni. A szeder nagyobb termetű növény, mint a málna, a gyökérzete is mélyebben hatol le a talajba, ezért a talaj mélyebben lévő tápanyag- és vízkészletét is tudja hasznosítani. A mésztartalomra kevésbé érzékeny, a gyengén lúgos (6,5-7,5 pH) talajokon is jól fejlődik. Termesztésre a legalkalmasabbak a humuszban gazdag, mély termőrétegű, jó levegő-, és vízgazdálkodású talajok. Ezek leginkább a homokos vályog és vályogos kötöttségű talajok. A magas talajvízszintet nem tolerálja, vízállásos területeken gyökérpusztulás következik be. Vízigénye nagy, a 700-800 mm évi csapadékszintnél alacsonyabb termőhelyeken mindenképpen szükséges az ültetvény öntözése. A szeder vízigénye júniustól augusztusig a legmagasabb, kevés csapadék, (ill. öntözés) esetén a bogyók nem érik el a fajtára jellemző méretet és minőséget, az össztermés lényegesen kevesebb lesz (Mohácsy at al. 1965.).

4. Kép Szeder terméscsoport

2.5 Piros ribiszke

A piros (és fehér) ribiszke hagyományos termőtája a Dunakanyarban, Szentendre környékén, Gyöngyös környékén, a Nyugat – Dunántúlon, valamint a Duna – Tisza közén a jó minőségű homoktalajokon található. Talajokban nem válogat, de termesztése a középkötött, mély rétegű, szerves anyagban gazdag gyengén savanyú kémhatású talajokon a legeredményesebb. Termeszthető még a vályog-, a homokos vályog- és öntözéssel a humuszos homoktalajokon is. Meszes talajon klorózisra hajlamos, optimális pH tartalom (vízben mérve) az 5,8-7,2 közötti tartomány. Gyenge kálium ellátottságú talajokon rosszul fejlődik, leveleit korán lehullatja. Mivel a pirosribiszke kifejezetten káliumigényes növény, ezért telepítésekor erre különös figyelmet kell fordítani. Nyári aszályos időszakban célszerű öntözni az ültetvényt, mert ezzel megkönnyítjük a növények káliumfelvételét (Papp, 1984.). A talaj túlzott nedvességtartalmára érzékenyen reagál, az átmenetileg magasan álló talajvízben is elpusztul. A ribiszke gyökérzete a talaj felső 40 cm-ben helyezkedik el, ezért ennek tápanyagtartalma meghatározó. A talajelőkészítés során 50-70 t/ha istállótrágyát kell kijuttatni, amelyet a talajvizsgálat során megállapított műtrágya adaggal szükséges kiegészíteni (Papp – Porpáczy, 1999.) Megfelelő feltöltő trágyázás esetén az első 3 évben nem szükséges tápanyag utánpótlást végezni (kivéve kisebb mennyiségű nitrogén műtrágyázást).

5. Kép Blanka fehérribiszke

2.6 Fekete ribiszke

A fekete ribiszke a hűvösebb, párásabb klímát szereti, gyakran szenved a forró száraz nyaraktól, ami korai levélhulláshoz vezet. Termesztésnek hazánk a déli határa, a mi klímánknál melegebb területek nem alkalmasak a feketeribiszke termesztésére. Hazánkban a domb- és hegyvidékek mikrokörzetei a legalkalmasabbak a termesztésére. (Papp-Porpáczy, 1999). Hidegtűrése igen jó, mélynyugalomban a -30 - -35 ^oC-ot, virágzáskor a -0,5 - -2 ^oC is elviseli. A tenyészidőszakban két periódus van amikor fokozottabb a növények vízigénye: a zsendülés és a termésérés közötti időszak (június közepétől június végéig) és a rügydifferenciálódás ideje (július vége – augusztus eleje). A talajvíz szint nem lehet 1 m-nél magasabban, a pangóvizes területekre nem telepíthető. A magas talajvíz, illetve a vízborítottság a növények pusztulását okozza.

6. Kép Feketeribiszke tövek pusztulása víznyomásos területen

2. táblázat. A ribiszkeültetvények legkedvezőbb termőhelyi feltételei (Papp-Porpáczy, 1999) (kivonat)

2.7 Áfonya

Az áfonya az eddig említett fajokhoz képest különleges termesztési körülményeket igényel. A termesztésben lévő legtöbb áfonya faj és fajta csak az erősen savanyú kémhatású talajokon él meg. Természetes előfordulásuk a 4-4,5 pH-jú, szerves anyagban igen gazdag, nedves talajú, párás területeken jellemző. Ezeknek a növényeknek érésidőben sok napfényre is szükségük van, hogy terméseiket be tudják érlelni. A nem megfelelő pH tartományú talajokon a növények klorotikus tüneteket mutatnak. A talaj savanyítását kénpor, aluminium-szulfát, vagy savanyító hatású műtrágyák segítségével oldják meg (Pritts et al., 1992.). A fajták között jelentős különbséget találtak a pH igény szerint egy Missuriban végzett 14 fajtás, adaptációs kísérletben. A pH tartomány az évek során az 5,7 értékről a 7,0 értékig tolódott el (többnyire az öntözővíz hatására). A 14 fajtából 6 fajta tudott alkalmazkodni a 6,5-es pH tartományig. A többi fajtán különböző erősségű klorotikus tünetek jelentek meg (Kaps - Odneal, 1998.). Nagy (1999.) szerint hazánk éghajlata általában megfelelő az áfonya termesztésére, viszont talajadottságaink már kevésbé. A gyökerek sekélyen helyezkednek el a talajban, ezért a mulcsozás ennél a fajnál is szükséges.

Az OMMI Pölöskei fajtakísérleti Állomásán 2003. márciusában telepítettünk áfonya fajtakísérletet 8 fajtával. A telepítést speciális módon oldottuk meg, tekintve, hogy a talaj adottságai nem optimálisak az áfonya termesztéséhez. 80 x 80 cm-es árkot készítettünk, melyet fekete fóliával béleltünk (a fóliát kilyukasztottuk, hogy a felesleges víz távozhasson). Az árokba fele-fele arányban kevertünk helyi, előzőleg bevizsgált talajt, melynek pH-ja 6,5 volt és Novobalt tőzeget, melynek pH-ja 4,5-ös volt. A tápanyagellátást Agroblen műtrágyával végeztük. A földkeverékbe tömörítés és beöntözés után ültettük be a konténeres növényeket. Az eddigi megfigyelések alapján a növények jól fejlődnek. A területet csepegtető öntöző rendszerrel láttuk el (ld. címlapkép).

7. Kép. Magasbokrú áfonya virágzata (Bluecrop)

2.8 Bodza

A fekete bodza az erdőszéleken, tisztásokon mindenütt megtalálható. Különleges igényei nincsenek. Az ország egész területén termeszthető, kivéve a szikes, sülevényes, pangóvizes területeket. Alkalmazkodó, igénytelen növény, de kiegyenlített, jó termésre csak megfelelő vízgazdálkodású területeken számíthatunk (Porpáczy, 1997.). Sipos (1989.) szerint, a bodza öntözetlen körülmények között 6-8 kg termést hoz, öntözve viszont 25-30 kg termés kinevelésére is képes növényenként. A bodza fényigényes növény, az árnyékot nem tűri, bogernyői kiritkulnak, ezért termésmennyisége erősen lecsökken. Termeszthetőségét nem befolyásolja sem a talaj fizikai összetétele, sem a kémhatása, mindazonáltal a nitrogénben gazdag, jó víz ellátottságú, laza, vagy középkötött talajokat kedveli. A jól előkészített és tápanyaggal megfelelően ellátott talajokon jól fejlődik. Célszerű hektáronként 100 tonna szervestrágya kiszórása. A telepítés előtti javasolt feltöltési szint: P₂O₅: 8-12 mg/100 g talaj, K₂O: 15-25 mg/100 g talaj (Szabó, 1997.).

3. Összefoglalás

A bogyósgyümölcsűek talaj- és tápanyagigényéről elmondható, hogy az említett fajok közül mindegyik a semleges-savas pH-jú talajok növénye. A savanyú kémhatású talajt leginkább az áfonya, legkevésbé a bodza igényli. A szeder, a málna és a szamóca a gyengén savanyú talajokon fejlődik a legjobban. A ribiszkék és a köszméte a gyengén meszes területeken is kielégítő termést hoznak. Kedvelik a tápanyagban gazdag, magas humusztartalmú, jó vízgazdálkodású talajokat. Ha az adott terület nem optimális a telepítendő bogyós faj termesztésére, akkor azt valamilyen mértékben, a gazdaságosság határain belül, alkalmassá lehet tenni. A tápanyagellátás esetén ez viszonylag egyszerűen elérhető. A bogyósgyümölcsűek általában sekélyen gyökeresednek (kivéve a bodza és a szeder), ezért a vizet és a tápanyagot a talaj felső 20-40 cm-éből veszik fel. Erre a tápanyag utánpótlásnál különösen figyelni kell és inkább többször kisebb mennyiségeket célszerű kijuttatni, hogy elkerüljük a tápanyagok (leginkább a nitrát-N) kimosódását. Magyarországon az éves csapadék mennyisége nem mindenhol éri el azt a mennyiséget, ami a bogyós növények számára szükséges, vagy éppen az eloszlása nem megfelelő, ezért a termésbiztonság érdekében öntözésről gondoskodni kell.

Az adott faj fajtái között lényeges eltérések lehetnek mind a talaj-, mind a tápanyagigényt illetően. Szamócánál, málnánál és áfonyánál is több kísérlet bizonyította, hogy a különböző adottságú területeken egyes fajták igen jó terméseredményeket produkáltak, míg más fajták akár el is pusztulhattak a számukra nem megfelelő körülmények között. Egy jól termő ültetvény létrehozásánál meghatározóak a terület klimatikus- és talajadottságai, valamint a telepítendő fajta tulajdonságai is.

4. Irodalomjegyzék

Daubeny, H. – Kempler, Ch. (2003.): ’Tulameen’ Red Raspberry, Journal of American Pomological Society 57 (2): 42-44 2003. 42-44. p.

Daugaard, H. (1999.): Strawberry cultivars for the fressh market in Denmark, Fruit Varieties Journal 53(2):69-72, 1999. p. 69.

Dermott, W. (1954).: The manuring of fruit. 3. Soft Fruit. Agric. 12: 584-586. p.

Füleky Gy. (1999.): Tápanyag-gazdálkodás, Budapest, Mezőgazda Kiadó, p.714.

Harmat L. (1987.): Köszméte, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 214. p.

Kaska, N. (1993.): Present and future projection of strawberry produktion in Turkey, Dept. Of Horticulture, Fac. of Agr., KSU. K. Maras-Turkey

Kaps, M. L. – Odneal, M. B. (1998): Blueberry cultivar evaluation on a high pH site in Missuri, Fruit Varieties Journal 52(2), p. 91-95.

Kollányi L. (1990.): Málna, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 259. p.

Mohácsy M. – Porpáczy A. – Kollányi L. – Szilágyi K. (1965.): Szamóca, málna, szeder; Mezőgazdasági Kiadó, p. 292.

Nagy Gy. (1999.): Telepítsünk áfonyát!, Kertészet és Szőlészet, 1999/47., 15-16. p.

Papp J. (1984.): Bogyósgyümölcsűek, Mezőgazdasági kiadó, Budapest, 1984., 323. p.

Papp J. – Porpáczy A. (1999. a.): Szamóca, málna Bogyósgyümölcsűek I., Budapest, Mezőgazda Kiadó, 231. p.

Papp J. – Porpáczy A. (1999. b.): Szeder, ribiszke, köszméte, különleges gyümölcsök, Bogyósgyümölcsűek II., Mezőgazda Kiadó, p. 246.

Porpáczy A. (1999.): A festőbodza termesztése, Növényvédelmi Tanácsok, 1997. november, VI. évf. p. 19.

Pritts, M. P. – Hancock, J. F. (1992): Highbush Blueberry Production Guide, Northeast Regional Agricultural Engineering Service, Ithaca, New York 14853, p.201.

Sipos, B. Z. (1998.): A fekete bodza értékei, Kertgazdaság, 1998. 30. évf., 2., 64-66. p.

Szabó, T. (1997.): A festőbodza, Nyíregyházi Főiskola, 1997. december 10., előadás